Mindenszentek napja van, ilyenkor mindenkinek, akinek már meghalt közeli szerette megemlékezik és egy kicsit megáll, eszébe jut az elmúlás.

Az ünnepről a lexikonok így szólnak: Az ünnep, és az azt követő halottak napja - egyházi jellegén túl- fokozatosan általános népi megemlékezéssé is vált. Ilyenkor mindenki kilátogat a temetőbe, meglátogatja elhunyt hozzátartozóit. Megtelnek a sírok őszirózsával, krizantémmal, az elmúlás jelképes virágaival. Az emberek gyertyát gyújtanak, és elveszített szeretteikre emlékeznek.

Nem hiszem, hogy csak ekkor kell megemlékezni és megállni, és azokra gondolni, akik már nem lehetnek közöttünk, miközben tudatosítom, hogy nem a halottakat sajnáljuk mi ilyenkor, hanem magunkat, hiszen az itt maradóknak a szíve fáj, mi érezzük a fájdalmat, a szeretett ember hiányát.
...és elgondolkodtató, amikor emberekkel találkozom és beszélgetek - szerencsére - olyan sokan nem tudják mi az nagyon közeli embert elveszíteni, és mi, akik ilyet már megtapasztaltunk szomorúan nézünk és irigykedünk, nem tehetünk mást, csak eszünkbe jut az aki/akik már elmentek.
Egy szülőnek sem kívánom gyermeke, egy testvérnek sem testvére, egy menyasszonynak sem vőlegénye elvesztését...

Talán lehet hinni a sorsban, az isteni akaratban, de nem lehet megfejteni akaratát, hogy mi történik és mért történik, hogy mért mér a sors valakire nagy bánatot, van akit pedig megkímél mindentől. És nyilván kár is ezen gondolkozni, és csak arra lehet gondolni, hogy ránk, akik itt maradtunk ők már csak fentről nézhetnek, és vigyázhatnak ránk.
De sose feledjük őket, mert az idő nem gyógyít, csak néha felejtet, vagy a gondolatot segít megszokni...

2009. október 31.