A magyarországi szlovákok Závada Pál regényeiben

parasztház

Miután megvédtem szakdolgozatomat, véletlenül összefutottam, Dobos Laci bácsival, beszélgettünk egy jót, és felkért, hogy rövidítsem le szakdolgozatomat egy tanulmány hosszúságára. Boldogan tettem meg.

Závada Pál két regényében a Jadviga párnájában és a Milotában a szerelmi történet, a családtörténet és a jó lélekábrázolás mellett találunk kisebbségi kérdéseket is. A két mű szlovák nemzetiségi szereplőinek mindennapi életébe beleszövődő helyzet a kisebbségi helyzetükből adódik. Mint ahogyan azt megszokhattuk kisebbségben élő íróktól, hiszen az élményanyag adott a saját életükből. Ha tipikusan közép−európai regényt akarunk olvasni, fogjuk kézbe a Jadviga párnáját, mondják többen is, jogosan. Hiszen a mű a 20. század eleji Magyarországon játszódik (bár a cselekmény szála az ötvenes évekig elvezet minket, sőt az egyik naplóírónak, Misunak köszönhetően, egészen a 80−as évekbe). Egy olyan településen, ahol magyarok, zlovákok, zsidók együtt tudnak élni.

JADVIGA PÁRNÁJA
Žilka Tibor a regény színteréről azt írta, hogy mindenekelőtt szlovák környezetben játszódik, de német és osztrák kapcsolatokat is találunk a műben.1 Hozzáteszem, a műben elég sok a zsidó vallású szereplő is, ami szintén hatással van a szereplőkre és a regény eseményeire. Gondoljunk csak Buchbinder Mikire és bátyjára, Árminra, vagy arra, hogy a hazatérő katonák néhány zsidó házát felégetik. Az akkori (huszadik század eleji) Magyarország kisebbségi életét a szerző a szlovákokon mutatja be, hiszen ő is ezt a kultúrkört hozta magával, mint élményt.

A NAPLÓÍRÓK ÉS NYELVHASZNÁLATUK
A Jadviga párnája a szerző meghatározása szerint: napló. Csak éppen ennek a naplónak nem egy, hanem három szerzője van. Az első naplóíró, Osztatní Ondris, szlovák gazda, házassága történetét írja le. „Zacsínam túto knyizsecsku. Én, Osztatní András 1915. február hó 5−dikén kezdem meg ezt a feljegyzési könyvecskét, nősülésem előtti napon.”2 Már ebből a mondatból is kitűnik Ondris kétnyelvűsége, ez jellemző a többi szereplőre is, keverik a magyart a szlovákkal. A másik naplószerző Ondris felesége, Jadviga, aki csak a férje halála után szerez tudomást a feljegyzési Könyvecskéről. Az öreg szolga, Gregor hozza be neki a tanyáról. Jadviga így kezd hozzá az íráshoz: „Beleírok és olvasok a naplójába, ha szólni akarok Magához, ha hallani vágyom a hangját, látni tollpercegő csuklóját s a papírról tűnődve fölemelt arcát, vagy az e lapokon örökül hagyott történeteiben felfedezni ifjúi alakját...”3 Jadviga bejegyzései tisztán magyar nyelvűek, egy kivétellel, mikor férje utolsó mondatait írja le, idézve férjétől, illetve Gregor mondatait is, eredeti, azaz szlovák nyelven citálja. A harmadik szerző Jadviga fia, Misu. Misu még anyja életében tudomást szerez a feljegyzési könyvecskéről, de csak gondolatokban egészítheti ki, mert titokban olvassa. Anyja halála után kezd hozzá a jegyzeteléshez, kiegészítésekhez, és az üres lapokat is tele akarja írni, apró betűkkel ír, hogy minél többet elmondhasson. Misu is magyar nyelvű „szerző”, önmagának a fordító szerepét adta, de azért pár szó elhangzik tőle is szlovák nyelven, amit persze azonnal magyarul is közöl. Mint, ahogy azt Žilka Tibor mondja, a regény alapján megtudhatjuk, hogy Tótkomlós a világháború előtt gazdag kulturális és gazdasági életet élt, ezt Jadviga élete is szemlélteti, hiszen nagyon jó nevelést kapott, tudott magyarul, szlovákul, németül és angolul is, fia Misu, se angolul, se németül nem tud, sőt én a szlovák tudását is kétségbe vonom, hiszen a fordításhoz szótárt használ. 4
A műben használt szlovák nyelvhez Tőzsér Árpád megjegyzi: „Závada regénye – Mikszáth művei után – minden bizonnyal a legtöbb szlovák szöveget tartalmazó opusa a magyar irodalomnak.” Talán ezért is olvas Ondris annyi Mikszáth−művet. Tőzsér Árpád ugyanebben a tanulmányában a szereplők nemzetiségéről és nyelvhasználatáról így vélekedik: „Jadviga (…) egy kicsit magyar, egy kicsit szlovák, egy kicsit német”. Erről a regényben maga is vall, mikor Francival való megismerkedésüket írja le. „Ondris (…) a magyar környezetbe ékelődött s széthulló szlovák faluközösség képviselője, nyelvében még félig szlovák, de öntudatában egészen magyar, a naplóját (…) mindenesetre már magyarul írja, csak ha eredetileg is szlovák nyelvű helyzeteket, jeleneteket reprodukál, tér át a szlovák nyelvre.” Mint akkor, amikor anyjával való beszélgetését írja le, vagy Bacovszky tiszteletestől, illetőleg ha a disznókupectól, Hruskától idéz. „Winkler Franci, Jadviga elcsábítója, félig német, félig zsidó, nyelvében persze magyar is, szlovák is. Misu (…) Ondris és anyja, Jadviga naplójának széljegyzetelője, kommentálója, a szlovák nyelvű részek magyarítója, nyelvében már szintén inkább magyar, mint szlovák.” 5
Arra, hogy Jadviga és a többi szereplő nem egynyelvű, egyébként maga a szerző is felhívja a figyelmet, amikor Jadviga ezt írja a naplóba: „Hogy »ezeknél« itt jobban értjük egymást mi, akik magyarok is vagyunk (ha az lehet egyáltalán egy félzsidó−félnémet fiú és egy szlovák anyától, magyar apától való, tótok közt felcseperedett leány ...)” 6

KISEBBSÉGI LÉT, SZLOVÁK AUTONÓMIATÖREKVÉSEK A REGÉNYBEN
Mivel az első világháború idején járunk és a magyarországi szlovákságról van szó, a problémák is ebből az időből és helyzetből adódnak. Igaz, hogy az egyszerű embereknek úgyis jó lenne, ahogy van (a szlovákok többsége nem gondol az elszakadásra Magyarországtól), de mindig akad olyan, aki ezt nem így gondolja. Ez eset. A magyarországi szlovákok Závada Pál regényeibenben Bacovszky tiszteletes az, akinek a szívéhez közelebb áll még Románia is, mint Magyarország és a híveit is megpróbálja arra buzdítani, hogy az eddig hazájuknak hitt országra, mint ellenségre tekintsenek. Ezzel kapcsolatban 1919. augusztus 14−én Ondris ezt írja naplójába: Hallom, hogy tegnap honi szlovákjaink vezetői (köztük a mi bölcsességéért is Tisztelendő Bacovszky Mártonunk) a megyeháza előtt népgyűlésen kiáltották ki a csatlakozásunkat Romániához, minek fejében szenátori helyek lettek fölkínálva nekik. Elment mindenkinek az a maradék esze is.”7
A magyarországi szlovákok történelme és politikai törekvéseik a regényben titkos gyűlések és szervezkedések formájában jelenik meg. A gyűléseken résztvevők gyakran viccelődnek is azzal, hogy visszatérjenek az „anyatestbe”, ezt fokozza az is, hogy a lelkészt nem mindig értik, hiszen ő az irodalmi szlovák nyelvet használja, míg a többiek a magyar és a szlovák nyelv keverékét. Valamint a meg nem értéshez hozzátartozik az is, hogy lelkészüket nem becsülik, mert időnként nagy szlovák buzgalmában elfeledkezik a híveiről. Bacovszky hű követője és társa a gyűléseken és az autonómiatörekvésekben a tanító, Rosza Pali. Rosza barátjával, Buchbinder Mikivel is összeveszett a szlovákok ügyén. A fényképész szerint ugyanis semmi racionális alapja nincsen a Romániához való csatlakozásnak, azok úgysem adnak majd autonómiát a nemzetiségeknek, hiszen a magyar kisebbség törekvései ellen is durván felléptek és szétverték Kolozsváron a népgyűlést. A beszélgetés során Rosza több alternatívát is felsorolt, hogyan érhetné el az alföldi szlovákság az autonómiát, Miki pedig mindegyikre rá tudott cáfolni. Amikor Pali a Bánságot hozta fel példának a fényképész azonnal reagált: „Ott ez a fenenagy boldogság egy−két napig tartott!”8 A gyűléseken nemegyszer szóba kerültek a nagy nemzetébresztők, hogy Bacovszky tiszteletes ezzel szemléltesse, tenni kell a szlovákságért, illetve a magyar kormány nacionalizmusára és szlovákellenességére is próbálta felhívni a figyelmet. „... belefogott, hogy fölidézze az előző században a nyelvért és kultúráért Štúr, Hodzsa és Hurban vezetésével folytatott ádáz harcot, rámutatván, hogy »most azonban már a nemzet feltámadásáról és egységéről van szó«. Majd példákat sorakoztatott fel a Monarchia magyar közigazgatásának megátalkodottan nemzetiség− és szlovákellenes jogtiprásaira az elmúlt évtizedektől a legutóbbi időkig.”9 Az egyik gyűlésen emlékeztetett a csernovai tragédiára is, de a hallgatóság nem tudta, mi az. „Micsodára? O com hovorí?” (vagyis „Miről beszél?” teszik fel a kérdést a hallgatók.)10 Autonómiatervekből egyébként több is volt, a történet szerint a tiszteletes próbálkozott a magyar államon belül is egy ideig a területi önállóság és nemzeti önrendelkezés kivívásával. A szlovákok ügyében „Bacovszky vezetésével tegnapelőtt deputáció járt Pesten a kormánynál (!) a helyi szlovákság folyamodványával, miszerint, mint hallom, adjon a kormány nekünk nemzetiségi jogokat... Továbbá, hogy legyünk mi járási székhely szlovák hivatalos nyelvhasználattal. Úgy látszik, ez most az autonómiaterv legújabb ötlete.”11

SZLOVÁK JELLEMEK
Általában, ha kisebbségekről van szó, azt tartjuk pozitívnak, ha a nemzeti öntudat erős, minden érzést és tettet annak alárendelő személyiségekről beszélhetünk. Hogy ez mennyire helyes, azt most ne firtassuk. Ha az alapján kell kategorizálnom a Jadviga párnája szereplőit, hogy kiben mekkora az anyanyelv megőrzésének a szándéka és ki mekkora hévvel tart ki szlováksága mellett, mindenképpen Bacovszky Márton tiszteletest kell elsőként megemlítenem. Bacovszky tiszteletes Štefánik tábornok halálára gyászmisét adott, amit a hívek többsége nem érzett át annyira, mint lelkipásztoruk. A gyászszertartáson elhangzottakat Ondris naplójában így kommentálta: „Énnekem, őszintén szólva (s úgy láttam, a többségnek hasonlóképpen) nemigen volt miért megrendülnöm. Az illető úr biztosan derék egy szlovák ember volt, de hát nem ismertem és se elévülhetetlen érdemeiről, se különösebb hőstetteiről nem tudtam valójában semmit. Hogy Bacovszky pedig eképpen istenítve ápolta eddig is kultuszát, az énrám pont ellenkezőleg hatott.”12
A naplóíró kifejezte nemtetszését a tiszteletes túl heves szlováksága ellen. Bacovszky Tisztelendő már istentiszteleti szolgálatainak is elébe sorolja a Románia mare szent ügyét. Mert idestova egy hete odavan szívélyes kapcsolatokat ápolni kedves megszállóinkkal és kifosztóinkkal, s mint hírlik, a szlovák hazafiság bűvöletében ismételten követségbe készül küldeni önmagát, hogy a Nagyromániához való csatlakozás hő óhaját kinyilvánítsa. Rosza Palival már nem is vitatkozom ezen.”13
Rosza Pál tanító, Ondris gyerekkori barátja is a nemzeti érzelműek közé sorolható. Az ő otthonában is szerveznek a szlovákok gyűlést, azt, amelyiket Ondris ki akart hagyni, hogy ne kelljen jelentést tennie Szilágyi kapitánynak, aki minden egyes gyűlésről mindent tudni szeretett volna. „Rövid volt, el is kellett sietnie, annyit hagyott csak meg, hogy másnap menjek el Bacovszky Tisztelendőhöz, pénteken pedig ez ügyben látni akar...”14 Szilágyi kapitány hozta haza Ondrist a frontról, ezért „hálából” jelentéseket kellett tennie a rendőrnek a szlovákok gyűléseiről. Ondris nemegyszer kifejezi a lejegyzéseiben, hogy neki ez az egész „szlovákosdi” csak kényelmetlenség. Valószínűleg ebben közrejátszik az is, hogy minden gyűlés után jelentést kell tennie Szilágyinak, de nem hiszem, hogy csak ez az oka, hiszen az első gyűlésre is csak felesége unszolására ment el, illetve azért, mert azt mondták neki, apja is biztosan megtette volna. „A »szlovákok estéje« különben hasonló volt az előzőekhez, az utána való hónapokban pedig követte még kettő (...). Könyökömön jöttek már ki Bacovszky dagályos, kígyótekergésű frázismondatai a matyica−hazánk, népünk, földünk és nyelvünk iránt kebelünkben lobogó szeretetről s a hűség eltéphetetlen kötelékeiről.”15
Egy kevés nemzeti öntudat azért szorult Ondrisba is, hiszen a frontról hazatérve írt egy cikket a „Hős tót legény Galíciai esete” címen. A cikkben egy tót legény vitézségét írja le, aki megmenti mások életét, sajátját nem féltve, mondhatni nagyobb hősként feltüntetve a szlovák legényt, mint a többi nemzet fiait, akik a harcban részt vesznek.A nemzeti öntudat meglétére Ondrisban enged következtetni az is, hogy az egyik gyűlésen, amikor a tiszteletes felvázolja, hogy csatlakozni fognak Szlovákiához elgondolkozik: „Mink idelenn?, ennyire távol őtőlük?, ízlelgetem meg mégis az ötletet (...) Mert elsőre persze úgy vélekedne az ember, hogy minekünk a szlovák anyanemzettesttel határos érintkezésünk akkor se lehetne, ha a szabolcsi tirpáklakta sávot hosszan nyújtatnánk el délre, a maguk nyelvi területeit pedig erősen túlozva húznánk föl északra. No de ... hátha valamiképpen mégis! Ámbár elég merész egy idea!”16
A főhős idősebbik fia, Marci is érdemel pár szót, a fiút jobbára csak a naplóírók elbeszéléseiből ismerjük, illetve a Misu által a naplóba szerkesztett harctéri naplójából, melyben a hazafelé vezető útról ír. A részletből, amit Misu a naplóba másolt az derül ki az olvasó számára, hogy Marci inkább magyar érzelmeket hordoz szívében, mint szlovákot. Az egyik helyen ugyanis ezt írja: „15 000 vagyunk magyarok”17
Másutt pedig a határnak örülve jegyzi: „Az ezeréves magyar határ.” Ezt írja annak ellenére, hogy a második világháború idején, amikor katona volt, az ezeréves magyar határ már nem létezett. Marci tehát szlovák nemzetisége ellenére magyar határnak nevezi a történelmi Magyarország határát, ami akkor már Csehszlovákiához tartozott.
Miso nyelvében mindenképpen inkább magyar, mint szlovák, bár néhol elmondja, sajnálja, hogy nem tanították meg őt szlovákul a szülei, és a szövegek fordításánál is olykor bevallja, hogy szótárban nézte meg a szó jelentését. Miso a tragikum megtestesítője, ő az utolsó a családban, akiről tudunk (bár még Marci fia, Jánoska él, de az ő élete előttünk rejtély, hiszen a regényből nem tudunk meg róla semmit, a születésén kívül). Žilka Tibor szerint Misu a társadalomból kivetett személy, aki nem tud beilleszkedni, szocializálódni a társadalomba.18 Írja is a naplóban, hogy őt csak kinevetik az utcán, mert spórol, és úgy néz ki, ahogyan kinéz. Nemcsak a család kihalásának szimbóluma, hanem a magyarországi szlovákság csökkenésének, kihalásának is jelképe. Gregor Ondrisra nagy hatással levő szereplő, olyan, mintha apja helyett apja volna. Ő is csak szlovákul beszél. Žilka Tibor azt írja róla, hogy Gregor a tisztaság képviselője, olyan ember, aki a romlatlanságot képviseli.19 Mindenképpen meg kell említenem Vajasdi Jankó bácsit, aki mindenkor képes humorizálni, több gyűlésen is ezzel hívta fel magára a figyelmet. Érzelmeiben bizonyára szlovák, hiszen minden egyes összejövetelen ott van és mókázik, vagy mondhatnám inkább azt, ironizál. Egy alkalommal ezt mondja társainak Ondris naplója szerint: „Sokszor már elaludni se bírok anélkül, hogy a nemzettesthez legalább ne képzelném odatolni a seggemet!”20

MILOTA
A Milota két ember életéről és vívódásaikról szól. A két főszereplő, azt is mondhatnám rájuk, hogy elmélkedők, visszaemlékezők vagy akár mesélők, a saját, illetve, környezetük életét mondják el. Milota György szóban mondja rá egy magnóra, amit aztán Roszkos Erka, a másik mesélő leír, néhol kommentál, kiegészít, kérdez. Ahogyan az öreg is kiegészíti Erkát, mikor a lány elküldi neki a szövegeket. Az öreg Milota az 50−es évekről mesél előszeretettel. Erka az 1980−as évekről, de az 1940−es évek is szóba kerülnek, egy színdarab kapcsán, amit abban az öregotthonban játszanak, amit Erka vezet, és ahol Milota a gondnok. A darab főszereplője Zsofka néni (akit ez esetben Erka játszik), a színdarab alapjául szolgáló napló írója, az otthon lakója, aki mint utóbb kiderül, kicsit módosított a történteken. A színdarabot a Ház a piactéren című fejezetben meséli el az öreg Milota, miközben ezt is kiegészíti Erka, de ő főleg csak a színfalak mögött történtekkel.

A LAKOSSÁGCSERE ÉS A SZÍNDARAB
A Milota ugyanúgy, mint a Jadviga párnája, a magyarországi szlovákok életéről szól, de megismerhetjük belőle a felvidéki magyarság életének egy szakaszát is. A mű az 1990−es évekből visszatekint a második világháború utáni esztendőkre, illetve az 1956−os magyar forradalom idejére és a 80−as évekre. A második világháború utáni évek és a szlovák–magyar lakosságcsere egy színjáték segítségével tárulkozik elénk a regényből, mondhatni, ez a színdarab egy mű a műben, amely a kisebbségek sorsával foglalkozik, hiszen egy olyan időszakot ír le, amikor a politikusok úgy akarták megoldani a kisebbségi kérdést, hogy a nemzetiségi és etnikai kisebbségeket a többségbe akarták olvasztani, akár úgy, hogy a két nemzetiség lakhelyet „cserél”. Milota Gyurka a toborzásokról és az ünnepségekről is mesélt: „Már az előkészítő mozgolódás sem volt akármi – az idelátogató szónokok, delegációk, összeíró és ellenőrzőbiztosok, az egymást érő agitációs, illetve kitelepülésellenes programok, a műsoros−vacsorás, sőt templomi rendezvények, no meg az utcai nagygyűlések alaposan fölzaklatták a népet.”21
Milota Gyurka bácsi említ számadatokat is, az ő községüket is jelentős mértékben érintő lakosságcserével kapcsolatban. „Közösségünk huszadik századi történetében a legnagyobb szabású népmozgalmat – nem először hivatkozom színdarabunk témájára – mégiscsak az 1947–48−as szlovák–magyar lakosságcsere váltotta ki. (…) A következő két év alatt végeredményben 3150 tót ajkú lakosunk települt ki Szlovákiába, helyettük pedig 1460 felvidéki magyar költözött mihozzánk.”22
A lakosságcsere előtti években gazdag kulturális életet élt Tótkomlós. Talán Závada Pál otthonról hozta a színjátszó kör ötletét is, hiszen Tótkomlóson a színjátszásnak hagyományai voltak a 20. század első felében. Egyszer Milota Gyurka Kohut bevezetőjére hivatkozva utal is rá, hogy községükben valamikor volt színjátszó kör.
Mint Gyivicsán Anna és Krupa András írják: „A háromrétegű, a leginkább tagolt modellben a szlovák nyelvhez kötött kulturális elemek a magas, az egyházi és a népi kultúrában egyaránt szerepet kapnak. Ilyen modellt képvisel néhány dél−alföldi szlovák település, köztük Tótkomlós (…). Ebben a körben a magas kultúra jelenlétének nem elhanyagolható súlyára utalnak például azok az adatok, amelyek a tótkomlósi öntevékeny színjátszás gazdag repertoárjára vonatkoznak”.23
A nyelv romlása és keveredése tapasztalható a színdarabban, hiszen nem is szlovákul, és nem is magyarul játsszák, hanem két nyelven, „Fele magyar, fele tótul”. Ahogy Milota a telepítési biztosnak mondja a Ház a piactéren szövege szerint: „Hát énnekem inkább szlovákul kellett volna (megtanulni, megjegyzés N. T.), pironkodik Milota, tettetve persze: Tudja, biztos úr, én csak úgy tudok, és kikacsint a képzeletbeli közönségre, ahogy nálunk szoktak, ugye, hogy: Tágyem do ipartestületa érvényesítovaty engedély…”24
A színdarab próbájára betoppanó Kuhajda Samu ki is neveti a próbán elhangzott szöveg miatt a gondnokot, miután végig hallgatta, hogy „nye bugye tu semmiféle kitelepülés”. Kuhajda látogatásáról Milota így mesél a magnóra Erkának: „Hát ti meg mit povedáltok itten?!, röhincsélte Samu hitetlenkedve. Nem tudtok se magyarul, se tótul? Mi?, hogy nye bugye kitelepülés?!, és csak pukkadozott a nevetéstől.”25
A színdarab bevezetőjében a rendező beszédében a történelmi sérelmekről is szó esik, valószínűleg azért is, mert a színdarabban szlovákok és magyarok is játszanak. Szerepelnek benne ugyanis a lakosságcserével Magyarországra került magyarok, Kuruncziék is. „Végül pedig hadd reméljem: A történelmi traumák drámájának közös eljátszása, közvetlen átélése révén talán oldódhatnak a régi görcsök a népek és egyének együttélésének szövevényében – bár segíthetnénk ebben! Jó szórakozást!”26
A Jadviga párnájával kapcsolatban Žilka Tibor27 megjegyezte, hogy több kultúra keveredik, az osztrákot és a németet emelte ki a szlovák és magyar mellett, én hozzáteszem a zsidót, ebben a műben is a szereplők nemzetiségi hovatartozását nézve az Osztrák–Magyar Monarchia nemzetiségi képe dominál, holott az a mű idejében már nem létezett. Azt, hogy nincsen választási lehetősége a szlovákiai magyarnak, míg az ottaniak önként jöhetnek át a „matyica hazájukba” így idézi a gondnok a színdarabból: „Meg hogy Szlovákiából honnan hány magyar lesz ide átpakolva.” Mondja Kohut, az agitátor és Milota János boltos csodálkozó kérdésre: „Ott nincs önkéntes jelentkezés?” ezt válaszolja: „Á!, legyint Kohut, ott csak megkapja ukázba a fehér lapot, és szedheti a sátorfáját, akár tetszik, akár …”28
Egy másik helyen pedig Milota Gyurka bácsi elmondja a színdarab alapján, hogy: „Jól van, öntsünk tiszta vizet!, kezdett bele Kohut. Szerződés azt mondja, és mutatta kézzel is: paritásos lakosságcsere, kölcsönös fifti−fifti. Őszintén: én ebbe’ nem hiszek. A felvidéki magyarokat büntetésből rakják át ide – rosszabbul járnak. Na de akkor a másik oldal meg!, bökte föl a mutatóujját, muszáj hogy jobban járjon! És azok vagyunk mi, a mellére bökött, itteni szlovákok, akik odamegyünk...” 29

NEMZETI JELLEMEK
Szerintem ez a regény a békés együttélésnek egy pozitív példája. A regényben ugyanis elhangzik, hogy Kurunczi Gyula, aki a színdarabban a betelepülő családban a gabonakereskedő, valójában is a lakosságcserének köszönhetően került a faluba, Milotának jó cimborája. Ugyan a nemzeti, így a szlovák jellemeknek nem sok közük van ahhoz, hogy milyen vidéken él az ember, de egy passzust szeretnék idézni Rákos Péter könyvéből 30, amelyre mintha a milotai színdarab Ancikája reagálni szeretett volna. „Kezdjük hát a természeti környezet hatásával. Chalupnýnak kapóra jön, hogy Szlovenszkó hegyvidék (...) Magyarország ellenben síkföld, s itt segítségére jön a Národné noviny c. szlovák lap 1918. március 19−i száma is. „Hatvantól délre a kunok és a jazigok síkságai terülnek el.” Pontosítsuk ezt egy kissé: ama rónaság lakói az idő tájt (…) magyarok voltak. De olvassuk csak tovább „Nyomasztóan hat ez a szlovák lelkekre.” (…) Azt, hogy a végtelen rónaság a szabadság képzetét kelti−e a szemlélőben, alkalmasint nem lehet politikai vagy nemzeti előítéletek alapján eldönteni.” Ez az idézet azt mondja ki, hogy néhány szerző szerint a szlovákok a hegyekben érzik jól magukat, amivel Ancika biztosan nem ért egyet: „Én szerettem itt lakni… Milyen ország az? Hegyek vannak…”31
A Milota szereplői nem olyan öntudatosak, hiszen az első világháború előtt indultak be azok a törekvések, amelyek aztán az Osztrák–Magyar Monarchia szétszakadásához vezettek, a Milota ideje alatt, illetve a második világháború után a szlovákoknak már volt államuk, és aki csatlakozni akart az országhoz, az a lakosságcserének köszönhetően ezt meg tehette, úgy, hogy gazdaságilag semmit nem veszített. A Ház a piactérenben a szlovák nyelvet is inkább csak az öreg szolgáló miatt használják, mert az nem ért rendesen magyarul. „Én csak a nyanya miatt, utal Kohut a cselédre, hogy: Nem tud magyarul!”32
Van utalás a színdarabban arra is, hogy nem ilyen volt a negyvenes évek második felében a szlovákok öntudata, illetve a betelepülő magyarok nemzeti érzülete sem olyan volt, mint ahogy azt a színdarabban játszották. Ezen a témán veszekedtek is az öregek a rendezővel, Kohut Miskával. Gyurka bácsi kezdi a vitát: „Én eljátszom neked, apukám, ezt a részeges parasztot, mondom, és bohóckodok én teneked a kedvedért, tudod, hogy minden marhaságba’ benne vagyok. De azért azt tudni kell, hogy nem ez volt itt 1947−ben a szlovák nemzeti érzület. De a magyar se!, szólt közbe Kurunczi bácsi, mert ő is akkor ott állt még. Nem csak ennyi!, mondom. Itt akkor ennek komoly, szorgalmas gazdák álltak az élén, őszinte nemzeti hittel. És beszéltek szlovákul rendesen, igaz, hogy nem az irodalmi nyelvet, de nem az volt a tipikus, hogy »nacsim elintézovaty«! Ha ezt mondjuk látná az én volt padtársam, mondom, aki máma kollégiumigazgató Galántán, hát jogos volna, ha kikérné magának! Mert az ő apja nem így viselkedett!” A vita tovább folytatódott: „Mert nem mondom én, hogy a darabban ne legyen egy ilyen iszákos, hőbörgő alak, mint én. De mért nincs egy normális szlovák is? Meg normális magyar?!, toldotta meg Kurunczi bácsi.33
Kohut, a kitelepítési agitátor nem tud szlovákul, Milota boltosék pedig ugyan ki szeretnének települni, de ők is csak a szolgáló miatt beszélnek szlovákul, és csak az áttelepülés miatt „válnak” szlovákokká, Adamecné be is vallja Kohutnak, hogy nem tud szlovákul írni, aki aztán szintén elárulja, hogy hát neki is nehezen megy az írás, meg a beszéd is könnyebb magyarul. Mint mondja is a bemutatkozásnál Milota boltosnak: „Ha szabad magyarul is… (...) Megtanul az ember, na! Szlováknak születik, aztán, ugye, mégis…”34

SZLOVÁK JELLEMEK
Feltűnhet az olvasónak, hogy a Milotában nincsen olyan szereplő, aki olyan mély nemzeti érzelmeket hordozna a szívében, mint Bacovszky tiszteletes a Jadvigában, egyébként Milota róla is említést tesz elmélkedései során. Annak ellenére, hogy olyan mély nemzeti érzelmű szereplője a Milotának nincsen, mint amilyen Bacovszky tiszteletes, Bombitz Attila ezt írja: „benne (bennük) Závada mindenkori anyaga, a magyarországi kisebbség története, mint a sajáton belüli idegen, a centrumon belüli periférikusság kapott kiemelten fontos szerepet. A centrumvesztő nemzeti kánon átrendeződése – tematikus szinten – kedvező teret biztosított a kilencvenes évek második felében e sajáton belüli idegen, a periférikus (de nem szubkulturális) értelmezésére, egyáltalán a róla szóló beszédre, a »regényesedésre«. Závada ’szlovák’ regényei mellett (a Jadviga párnája után a kitelepítések fókuszálásával a Milota keményebben tárgyalja a ‘szlovák’ történetet)”35 A szlovák jellemek leírásához Žilka Tibor36 „kategóriáiból kölcsönzök” párat. A tanulmányában Gregort – a Jadviga párnájának szereplőjét –, mint tiszta, a romlatlanságot képviselő embert jellemezte, szerintem a Milotában is van ilyen szlovák ember, mégpedig a színdarab öreg cselédje, akit a játékban nyanya Zsofának hívnak. Tiszta és romlatlan jellem, hiszen annak ellenére, hogy nem ért egyet a fiatalasszonnyal, aki elhagyta a férjét, ő követi őket, még az internálótáborba is, és mellettük marad, amíg csak tud, és szlovák „tisztaságot” is hordoz magában, hiszen magyarul nem beszél, nem is tud.
Tiszta jellemnek tartom a színdarabból Ancikát is, aki szlovák lány létére nem akar kitelepülni, és akit Kohut a Slobodának, a kitelepülők újságjának címoldalán szerepeltet. Tisztának tartom őt, mert őszinte, szlovák a lelke, de otthon érzi magát Magyarországon, hiszen itt vannak a barátai, ismerősei, bár bevallja, hogy nem tud szlovákul, viszont van olyan szófordulat, amelyet gyakran használ „Bozse moj szlatkí”, ami tótságára utal.
A Jadvigából Misut Žilka tragikus szereplőnek nevezte, a Ház a piactérenben ilyen Milota János, akit rábeszélnek a kitelepülésre, elhitetik vele, hogy ott minden jobb lesz. Ő egy tipikus áldozat, nem elég, hogy kétévi fogság után végre hazatérhetett, el kell hagynia hazáját és családját. Mint a regényből kiderült, a színdarab történéseit a szerző, Zsofika a valósághoz képest megszépítette, önmaga javára. Az igazi történet szerint a férfi hagyta el a feleségét és ment Szlovákiába, otthagyva a fiatalasszonyt gyermekével. Az eredeti történet szerint tehát inkább a fiatalasszonyt nevezhetnénk tragikus alkatnak. A színdarabbeli Gyuro, mélyebb szlovák öntudattal rendelkezik, mint a többi szlovák, ezt abból a szónoklatból tudhatjuk meg, amit kissé ittasan mond el. „Ácsi emelem poharam az áttelepülésre!, s avval szónokolni kezdek: Hogy kétszáz év után végre visszamehetünk a mi Matyicánk Országanyácskánk ölébe!”37
Ez a szónoklat valóban illett a gondnok által megformált szerephez, hiszen, mint a darab mesélése előtt a szereplők bemutatásakor elmondja: „Hiszen ő nyilván valóban is kitelepült pereputtyával Szlovákiába”.38

JADVIGAI SZÍNTÉR A MILOTÁBAN
Angyalosi Gergely a Milota idejéről és időbeli közeliségéről, valamint az ismerős színteréről azt mondja: „A Jadvigát kedvelő olvasó mindenesetre meglehetősen ismerős környezetben és atmoszférában találja magát. Nem csupán és nem is mindenekelőtt azért, mert ugyanabból a szociológiailag, földrajzilag és történelmileg azonosítható közösségből (a Viharsarok szlovák és magyar népességéből) választja hőseit és problematikájának egy jelentős vonulatát. Hiszen a Milotában elbeszélt történet (történetek) túlnyomó része jóval közelebb esik hozzánk az időben, mint a Jadviga elbeszélésszövevénye, ahol jószerivel csak a végjáték kapcsolódott a közelmúlthoz. S ennek még akkor is jelentősége van, ha a különféle visszautalások révén néhol megelevenednek a Milotában a 18. századi szlovák „honfoglalás”, vagyis a falualapítás egyes jelenetei, a századforduló és különösképpen az ötvenes−hatvanas évek világa.”39
Mint Angyalosi Gergely mondja: „Závada a szlovák–magyar lakosságcsere szomorú időszakának eseményeit játszatja el részint az öregekkel, akik átélték ezt az időszakot.” „Ugyanakkor a színielőadás kapcsolja össze az egyéni életek individuális poklocskáit a szlovák–magyar közösség történelmi hányattatásaival. Mert Závada arról sem akart lemondani, hogy akár a Jadvigában, ennek a közösségnek a krónikása legyen; hogy megmutassa, mennyire elevenen él a múlt az egyéni sorsokban, a pusztán szubjektívnek és esetlegesnek látszó kínokban és kudarcokban.”40 Weéry Imre azt írja: a Jadviga párnája után a Milota ugyanarra a helyre és majdnem ugyanabba a társadalmi helyzetbe, nemzetiségi közegbe visz minket. Závada „Társadalmi anyaga újra a békés megyei szlovákok közösségeiből vétetik, érzelmileg pedig továbbra is a szolid borzalomtól sem mentesülő lelki kuriózum (szenvedélyfinomság) ábrázolása köti le”.41 Hiszen tudtuk már a Jadviga párnájából is, hogy a városból telepítettek ki családokat, illetve a kitelepülést választotta néhány szlovák család a második világháború után. Ilyenek például Jadviga nevelőszülei Szpevács tiszteletesék, akik kitelepüléséről Miso lábjegyzeteiből szerzünk tudomást.
A szülőföldjéhez való ragaszkodást és az abból a tájból való problémák megírását is természetesnek veszi Závada: „Az én hőseim a XX. századi évtizedekben botorkálnak, amelyek sokunkat érdekelnek – és javarészt ebben a régióban, amely viszont az én szülőföldem. Ha pedig a hős is ezen a vidéken született, akkor természetes, hogy találkozik azokkal a kérdésekkel, amelyek a nemzetiségi helyzetből következnek, azokkal a helytörténeti eseményekkel, amelyeknek vagy tanúja, vagy részese kellett, hogy legyen (...), a szlovák nemzetiségi léthez való viszonyok típusait például – némi túlzással – már a gyermekkorom óta ismerem, a beszéd, a viselkedés a szokások különbségeit látva. Egyébként a szlovák nemzetiség regényszerű ábrázolását illetően mindig kétlelkű voltam. Nem hiszem, hogy figuráimban a szlovák jellegzetességeket le tudnám választani a nem szlovák sajátosságokról. És engem nem is az úgynevezett »tiszta« nemzetiségi tradíció érdekel – nem valamiféle szimbolikus szlovák tájház –, hanem az összetettség. Sőt az elmagyarosodás vagy a nyelv romlása.”42

JEGYZETEK
1 Erről a témáról az általam ismert legrészletesebb munka: Lélektől lélekig. Osztrák–magyar–kö
zép–európai összefüggések. Szerk. Fried István. Szeged, 2000.
2 Freud, Sigmund: A pszichoanalitikus mozgalom története. In: Önéletrajzi írások, I. köt., Bu−
dapest, Cserépfalvi, é.n., I. köt., 92.
3 Hermann István: Freud és a művészet. In. A szfinx rejtvénye, 290. Zweig művéről korábban
ugyanilyen szellemben írt recenziót Karinthy Frigyes is, ld. K.F.: Életek regénye, regények éle−
te. In: K.F.: Szavak pergőtüzében. Pozsony, Madách Könyvkiadó, 1984, 24.
4 Tarján Tamás: Nagy Lajos. Budapest, Gondolat, 1980, 40.
5 Hermann István: Freud és a művészet. In. A szfinx rejtvénye. Budapest, Gondolat, 1973, 279.
6 Lukács György: Az ész trónfosztása. Budapest, Akadémai Kiadó, 1956, 180.
7 Foucault−t idézi Martonyi Éva: Balzac és a pszichoanalitikai irodalomkritika. In: Helikon,
1990/2–3. sz., 271.
8 Ezt a gondolatot Kiss Endre Robert Musil műveivel kapcsolatban fejti ki, amennyiben Musil
sem ,,magát a vágyat elemzi, hanem annak társadalmi−társasági létmódját”. L. Kiss Endre: Feje−
zetek a pszichoanalízis és a modern klasszikus irodalom kapcsolatának történetéből. In: Heli−
kon, 1990/2–3. sz., 196−7.
9 Vö. Kosztolányi Dezső, in: In memoriam Ferenczi Sándor. Szerk. Mészáros Judit. Budapest,
Jószöveg Műhely Kiadó, 2000, 56.
10 Márai Sándor: Élők és holtak. In: In memoriam Ferenczi Sándor. Szerk. Mészáros Judit. Buda−
pest, Jószöveg Műhely Kiadó, 2000, 49.
11 Erről részletesen ír Harmat Pál. In: Csáth Géza: Egy elmebeteg nő naplója. Budapest, Magvető,
1998, 208.
12 Vö. Harmat Pál utószava. In: Csáth Géza: Egy elmebeteg nő naplója. Magvető, Budapest, 1998,
200.
13 Az Emberismeret körkérdése magyar írókhoz: A pszichoanalízis hatása írókra és irodalomra.
Eredeti megjelenés: Emberismeret, II. évf., 1. köt., 1935, 103–110. Újabban: Helikon, 1990/2−3.
sz., 322−330.
14 Linczényi Adorján, in: Ferenczi Sándor műveiből. Budapest, Magvető, 1982, 25.
15 Ez a feltételezés más kutatónál is felbukkan. Csáth ,,1909−ben Az álom címmel értekezik freudi
frazeológiával [»cenzúra«], olyan fölkészültséggel, hogy vitathatatlan, alaposan kellett tanulmá−
nyoznia Freud tanait.” Vö. Szalay Károly: ,,Elmondom hát mindenkinek”, 30.
16 Szajbély Mihály: A novellista Csáth és a pszichoanalízis. In: Csáth Géza: Egy elmebeteg nő
naplója. Budapest, Magvető, 1978, 269.
17 A belső emigráció fogalmat Nemeskürty a rendszerrel nem szimpatizáló, de Magyarországon
maradó írókra, pl. Rejtő Jenőre használja. Vö. N.I.: Diák, írj magyar éneket. Madách Kiadó, Po−
zsony, 2. köt., 791.
18 Vö. Paul P. Reuben: Late Nineteen Cent. – Naturalism.
csustan.edu/english/reuben/pal/chap6/6intro.html
19 Vö. Szerb Antal: A világirodalom története. Budapest, Magvető Kiadó, 7. kiadás, é.n., 678.
20 Vö. Világirodalmi lexikon. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1975–1982, 3. köt., 285.
21 Babits Mihály: Az európai irodalom története. Budapest, Európa– Szépirodalmi Könyvkiadó,
1957, 490.
22 Cavaglia, Gianpiero: Krúdy Gyula és a pszichoanalízis. Helikon, 1990/2–3. sz., 280
23 Uo.
24 Uo., 281.
25 L. Fried István: Lelkek a pányván, 12.

Irodalmi Szemle