A Kárpát-medence tájaira barangolt a Szőttes
Varázsuk a szeretetben rejlik
December elején nagyszabású előadással ért véget a Városi Kulturális Napok rendezvénysorozata Pozsonyban. A jubiláló rendezvénysorozat zárónapján, december 5-én a Szőttes Kamara Néptáncegyüttes a Kárpát-medence tájaira kalauzolta el a nézőket.
A hatás nem maradt el, s bár a Szőttes tiszta forrásból merít, ezért segítségül hívta a technikát is, és a műsor alatt népi motívum, vagy annak a tájnak a képe látszódott a kivetítőn, ahonnan származó táncot láthattunk, de olyan régi fényképet is ivetítettek, ahol jellegzetes népviseletet láthatott a közönség. Mindezek mellett a dallamok és a tánc ténylegesen a múltba varázsolták a nézőket. A műsorszámok között Holop Zsóka a néptáncegyüttes múltját és jelenét ismertette a közönséggel. Elmondta: „Amikor a Szőttes 1969-ben megalakult, az volt a célja, hogy felkutassa és megőrizze a hazai és egyetemes magyar, valamint a környező népek hagyományait, és azokat színpadra állítsa. De emellett az is cél volt, hogy ezt a kultúrát „visszavigye” a falvakba, oda ahonnan erednek, s ahol lassan feledésbe merülnek a népszokások, a népzene, a néptánc. Éppen ezért az együttes elsősorban szűkebb hazánk magyarlakta településeit járja már évtizedek óta. Ugyanakkor fontosnak tartja a hazai és külföldi fesztiválokon való szereplést, megmérettetést is.” Elhangzott az is, hogy a Szőttes számos díjat, kitüntetést kapott. A legutóbb, idén augusztus 19-én Magyarország miniszterelnöke a „Külhoni Magyarságért Díj” elismeréssel tüntette ki a táncegyüttest. Elhangzott Füzék György tánckarvezető véleménye is: „...nálunk (mármint a Szőttesben) a lányok sok alsóban szeretnek táncolni még akkor is, ha szorítja a derekukat, mi, férfiak pedig nehéz csizmában, vastag nadrágban, még ha nehezebben is emelhetjük így a lábunkat. Mindezt azért, mert mi így szeretjük elődeink táncait táncolni, bemutatni; és ami a legfontosabb: hogy táncaink, viseleteink méltóságukat, szépségüket megtartva kerüljenek színpadra.” A Szőttes vezetőinek hitvallása kezdetektől fogva a „csak tiszta forrásból”, és ez a hitvallás máig érvényes. Az Úton című műsorral az együttes tagjai a Vág-Garam közéből elindulva az erdélyi Mezőségre kalauzolták el a közönséget.
A darab rendezője Gémesi Zoltán, akit néhány nappal a bemutató után egy próbán faggattam. „A teljesség igénye nélkül mutatjuk be azokat a táncokat, amelyek jellemzőek az adott régióra és a magyar tánckultúrára. Ez az én ötletem volt, tehát egy kicsit az én utam. Három dialektusa van a magyar néptáncnak, a dunántúli, a tiszántúli és az erdélyi. Ezek mindegyikét érintettük. Otthonról indultunk, Garam-Vág vidéki táncokat mutattunk be elsőként és innen délre vettük az irányt. Mivel én dunántúli vagyok, ez volt a következő állomásunk. Átmentünk a Tiszántúlra, majd tovább Erdélybe, a Mezőségre. Amikor kitaláltuk a címet, jó pár koreográfia már adva volt, ehhez is kellett egy kicsit alkalmazkodnunk. Vannak tánctípusok: az eszközös, ami az egyik fő motívuma a műsornak, a Csallóközben a verbunkos, Bogyiszlóban az ugrós, más régióban
a csárdás a jellemző. Mint mondtam, ez az én utam is, hiszen kilenc éve kerültem a Szőtteshez Pozsonyba dunántúliként, de szívesen járok Erdélybe is.”
Felmerül a kérdés, – vetem fel – hogy Magyarországról miért éppen a Szőttesbe jött táncolni, hiszen az anyaországban nagy választék van, jobbnál-jobb néptáncegyüttesek vannak. „Mert ide hívtak” – nevet fel Zoltán, majd elmondja: „Magyarországon profi együttesben táncoltam, Budapesten tíz évet, az államiban és a Budapest Táncegyüttesben 1991-től 2000-ig. Aztán Szekszárdon és Tatabányán is dolgoztam. Valószínűleg ez egy kijelölt út volt számomra. Szabó Szilárd és Németh Judit voltak előttem a művészeti vezetők a Szőttesben, akik fiatalkori mestereim. Amikor hívtak, nagyon szívesen jöttem. Nem lakom messze, Tatabányán élek, ami háromszáz kilométer odavissza. Azt is mondhatnám, azért vagyok a Szőttesben, mert ezt írta meg nekem a sors.”
A december 5-én bemutatott műsor vendégei a mezőségi buzai hagyományőrzők voltak. „Az 1990-es évek vége óta járok Buzára. Sajnos a néptánckultúra ott szűnőben van. Ott már szó szerint értékmentésről beszélünk, ha népi kultúráról van szó. Néhány éve kitaláltuk, hogy vissza kellene tanítani az ottani hagyományokat a helyieknek. Volt ott egy tánctábor. Salánki Teréz, Takács Piroska és Takács Anna nénivel, akik felléptek az este folyamán, még az 1990-es évek végén ismerkedtem meg. Amikor összeállítottuk a programot és láttuk, hogy ennek a régiónak a tánca az utolsó, akkor eldöntöttük, hogy meghívjuk őket. És itt volt Ilka Gyurika is, aki egy legendás zenészcsalád leszármazottja. Azt gondoltam, megérinti az embereket, ha őket is el tudjuk hívni és látja őket a közönség. Remélem, sokáig fognak még élni a nénik, a mi örömünkre is. A három néninek december elejére egy turnét is szerveztem, felléptek többek között Komáromban, Budapesten a Fonóban, Tatabányán is.”
Arra is kíváncsi voltam, minek alapján válogatták ki a táncokat és a régiókat, amelyekre elvitték a nézőt az est folyamán. „Amikor kialakult a műsor címe, már több koreográfia megvolt, szándékosan kerestem hozzá olyan tájegységekből való táncokat, amelyek beleillettek. Például a mérai táncok Kalotaszegről már tavaly elkészültek. Még maradt is ki egy összeállítás, de azzal együtt már túl hosszú lett volna, egy magyarszováti és mezőszopori magyar-román összeállítás. Azt is mondhatom, véletlen, hogy ezek kerültek bele az Útonba, hiszen sok más koreográfia is része lehetne a műsornak, de nem szeretnénk ismételni önmagunkat, ezért nem került be a mostani összeállításba például Gömör vidéke.”
A Szőttes tánca olyan, mintha improvizáció lenne, a tiszta forrásból való merítés eredménye, hogy már korábban áttért az együttes arra a táncmodorra, amelynél a párok más-más lépéssort adnak elő, tehát úgy néz ki a műsor, mintha ténylegesen egy falusi mulatság kellős közepébe csöppentünk volna. Gémesi Zoltán elárulja, tudatosan nem változtatott az elődök módszerén, örökségén. A hetvenes évek közepéig tartott a Mojszejevről elnevezett stílus divatja Magyarországon – mondja Zoltán. Hozzáteszem, Szlovákiában még mindig ezt a trendet követik. A stílus lényege, hogy minden egyes pár ugyanazt a lépéssort táncolja, amelyekben gyakran keverednek a balettelemek a néptáncjegyek közé. „Van egy nem túl szép kifejezés, az adatközlő. Ettől van egy jobb meghatározás is: kincshagyók, ezt először egy barátom a folkMAGazinban használta, ezek az idős emberek olyan kincset hagynak ránk, amely igazi érték. Tőlük tanulva tovább adjuk azokat a táncokat, amelyeket ők tanítottak nekünk. Abban a formában, ahogy tőlük láttuk, így a párok tánca nem lehet egyforma. A Mojszejev-stílusú táncnál mindenki ugyanazt csinálta, ami természetellenes. Mivel a falvakban mindenki másként táncol, ezért ez így természetes a színpadon is. Ha neked és a közönségnek tetszik, az nekünk külön öröm. Annak idején még Richtarcsik Misiék (1988 és1992 között volt a Szőttes vezetője – a szerk. megj.) vezették be a Szőttesben ezt a stílust, mi pedig folytattuk.”
Minden együttes odafigyel az utánpótlásra, így van ez a Szőttesnél is. Pozsonyban működő együttesként azonban sok nehézséggel kell szembenézniük. A Duna utcai iskolában és Pozsonypüspökin is van Apró Szőttes, gyermekek tehát vannak. A 13-16 éves korosztály, melynek képviselői a legfontosabbak lennének, azonban hiányzik a Szőttes környékéről– árulta el Gémesi Zoltán. Ez jelentené a Szőttes előszobáját. A gimnáziumban vannak olyan fiatalok, akik táncolnak, de ők az Ifjú Szíveket választják, hiszen az profi együttes, ahol a táncosok pénzt is kapnak a fellépésekért. A Szőttes tagjai viszont szabadidejükben táncolnak, és a fellépésekért nem kapnak fizetést. „Csak abban bízhatunk, hogy azok a fiatalok, akik egyetemre jönnek, és szeretik a néptáncot, idejönnek.” A Szőttes próbáján látszott, egy nagy családdá váltak a táncosok. Ragyog a szemük az örömtől még a próba alatt is, hogy táncolhatnak. Ez a Szőttes varázsa, szeretetből csinálják.
